1944 őszén még játszottak a színházak, filmeket vetítettek a mozik, lehetett lóversenyre és focimeccsre járni. Karácsonyra azonban mindennek vége szakadt. Ami ezután következett, az nem háborús konyha volt – hanem a puszta túlélés kísérlete egy égő városban, pincékbe szorulva, naponta 15 dekagramm kenyérrel.
December 24. – a bekerítés napja
Budapest ostroma 1944. december 24-én, karácsony estéjén kezdődött, amikor a szovjet csapatok teljesen bekerítették a várost. Közel egymillió civil kényszerült pincékbe, illetve az előkészített óvóhelyekre, ahonnan a zord téli hidegbe kimerészkedve gyakran még az ivóvízhez és élelemhez jutás is életveszélyes vállalkozásnak számított.
Január elején megszűnt a villany-, a gáz- és a vízszolgáltatás. Az élelmezési helyzet kritikussá vált: a kenyér-fejadag napi 15 dekagrammra csökkent. Tizenöt deka. Egy mai kis péksütemény súlya. Ez volt egy nap.
Mit ettek a pincékben
Tolnai Lajos 15 éves volt, amikor 1945 januárjában naplót kezdett írni a házuk pincéjéből. Négyszázan voltak ott együtt. Bejegyzéseiben olvasható: „Az élelmünk elfogyott. Csak egy kis kenyér van a Gyurika részére. Feketekávét, levest és lóhúst eszünk.”
A lóhús nem véletlenül jelenik meg újra és újra a visszaemlékezésekben. Az ostrom végére gyakorlatilag az összes állat elpusztult. Másrészt viszont ezeknek a lovaknak és a hideg időjárásnak volt köszönhető, hogy a fővárosban nem aratott tömegesen az éhhalál.
A hideg télnek kettős szerepe volt: az élelmet ugyan nem pótolta, de természetes hűtőként tartósította az utcákon heverő tetemeket. Aki elég bátor volt kimenni az utcára, az legalább húshoz juthatott.
Egy másik visszaemlékezésben olvasható: „Az egyik lakótól lóhúst kaptunk Gyurika részére. Az adakozó ember egy vasszilánktól kimúlt állatról kanyarította le az eléggé nagy adagot. Az egész családnak jutott egy-egy szelet a friss húsból, finomra sütve és főzve is.” A „finomra sütve és főzve” – mintha normális vacsora lett volna. Csak éppen a hozzávaló az utcán feküdt, szilánktól kimúlva.
Az állatkert 2500 állatából 14 maradt
A lakosság lótetemekből igyekezett húshoz jutni, de az éhező budapestiek az állatkert lakóit is megették: a 2500 állatból mindössze 14 élte túl az ostromot.
Ez a szám önmagában mindent elmond. 2500 állat – zebra, zsiráf, medve, elefánt, oroszlán – és belőlük 14 maradt. A többit megette egy éhező város. Nem kegyetlenségből, hanem mert más nem volt.
A pincékben összeszorult emberek nem recepteket követtek. Azt főzték meg, amihez hozzájutottak – és azt az eszközt használták, ami éppen kéznél volt. Gyertyafény, petróleumlámpa, ha volt egyáltalán fény. Fa a bútorzatból, ha volt mivel tüzelni. Víz a csatornából vagy a hóból olvasztva, ha nem folyt már a csap.
A propaganda és a valóság közt
Miközben a pincékben lóhúson éltek az emberek, a sajtó még 1944 végén is a „bolsevista támadás megtorpanásáról” és győzelmekről cikkezett. A propaganda gépezetének volt ideje elromlani – a valóság azonban nem várt.
A pincékben kiéhezett, félig megtébolyodott emberek a többnapos elhullt lovakból vagdaltak maguknak húsdarabokat megevésre. Ezt örökítette meg Grősz József püspök visszaemlékezése – és a szó „megtébolyodott” nem metafora. Az ostrom hetei alatt a pszichés összeomlás ugyanolyan valós veszély volt, mint az éhhalál.
A 15 dekagramm kenyér és ami mellé járt
A hatóságilag megállapított napi 15 dekagrammos kenyérfejadag a legjobb esetben is csak papíron létezett. A jegyrendszer összeomlott, az elosztás megszűnt, az üzletek bezártak. Aki jegyeket gyűjtögetett, azokat sem tudta beváltani – nem volt hová menni, és nem volt mit kapni.
Egy 1917-es háborús receptkönyv előszava azt írta: „most nem azért főzünk és eszünk, hogy élvezzük, hanem mert az evés létkérdés.” 1945 januárjában Budapesten már ez sem volt igaz. Főzni sem mindig lehetett. Enni sem mindig volt mit. Az evés létkérdés maradt – de a lét maga is kérdéssé vált.
Február 13. – és ami utána jött
- február 13-án véget értek a harcok. A civilek akkor kezdtek visszatérni lakásaikba a pincékből, az óvóhelyekről vagy a gettóból, amikor végleg elült a harci zaj. A látvány, ami fogadta őket, sokszor leírhatatlan volt.
„Felmentem a lakásba. Siralmas dolog a szobákon végig menni. Nyolc döglött ló van a lakásban. Falak ember magasságig vörösek a vértől. Tele van minden trágyával és törmelékkel.”
Ez volt a szabadulás pillanata. Nem felszabadulás – hanem visszatérés abba, ami maradt. A jegyrendszer bevezetése és a lakosság összeírása 1945. február 25-én kezdődött meg, ami valamelyest segített stabilizálni a helyzetet. De az éhség nem ért véget február 13-án.
Amit az asztal mutat
A sorozatban eddig végigkísértük a magyar konyha útját a középkori nemesi sáfrányos sültektől a reformkori kaviárig, az 1848-as bográcstól a dualizmus kori Gundel-palacsintáig, az első világháborús tüdőlabdáktól a Horthy-korszak cikóriakávéjáig. Most ide jutottunk: egy pincébe, ahol négyszázan vannak, a gyertyafény mellett lóhúst főznek, és a 15 éves fiú azt írja a naplójába, hogy a legjobb születésnapi ajándék az, hogy életben van.
Az asztal mindig tükrözi a kort. 1945 januárjában a tükörben nem volt asztal.
További cikkeinket és receptjeinket a gasztronómiai rovatban találja. Érdemes visszanézni, mert folyamatosan új ételekkel, receptekkel és konyhai ötletekkel bővül a gyűjteményünk.
